Lélek

Hosszú éveken keresztül éltem úgy, hogy nem voltam tudatos kapcsolatban a lelkemmel. Nem tudtam, hogy hol van, hogy néz ki és mi a feladata az én életemben. Már ekkor is voltak megérzéseim, de akkor még nem gondoltam arra, hogy a Lelkem sugallja ezeket. Általában az angyalokra gondoltam, ami persze sok esetben helytálló volt, de így utólag visszatekintve a Lelkem volt az, aki általában szólt hozzám. Ő volt az, aki megmondta merre menjek, mi a jó nekem és mi az, ami nem szolgál engem. Parapszichológusként most már teljességgel látom a helyét, a szerepét és a működését az életemben és mindenki máséban is. Sokáig lekorlátoztam a működését azzal, hogy sokat dolgoztam, önfeláldoztam a szüleim megmentésért, állandóan mindent jól és legjobban akartam csinálni. Minden helyzetben én voltam az utolsó, ha egyáltalán sorra kerültem. Nem mondtam nemet, ezzel hagytam, hogy kihasználjanak. Nem szerettem és nem fogadtam el magam. Még szerencse, hogy imádom az állatokat, természetet, és a táncot, mert ezzel a három dologgal néha-néha tápláltam a Lelkemet. Én is kaptam általa sok-sok jelzést, hogy nem figyelek rá és elvittem odáig, hogy háromszor is komolyan megbetegedtem. Lelkem mindig jelzett, de én nem hallottam már őt. Kénytelen volt kemény, fájdalmas és ébresztő jelet küldeni. Így utólag hálás vagyok neki, mert ha ezt nem teszi, meg akkor én már nem lennék a fizikai világban. Azonban nem kis munkámba tellett kiengesztelnem őt, hogy újra szóba álljon velem. Számtalan megbocsájtásnak és odafordulásnak meg lett az eredménye. Most már látom a gyönyörű energiáját és fényét, és érzem azt a minőséget benne, melyet akkor érzékelek, ha valamire megdobban a szívem, ha örülök, és ha tudom, hogy merre kell mennem. Egy meditációban megláttam és végre megéreztem őt. A helyére állt bennem és azóta Ő vezet engem. 

„Amikor eltölt a vágy, hogy a mindennapi életedben rátalálj a szentségre és a szépségre, varázslat történik veled. Megszokott életed különlegessé válik, az élet maga pedig a lelked táplálójává lesz.”

Minden Lélek szereti a szépséget, a zenét, a természetet, a játékot, az állatokat, a nevetést és még sorolhatnám. Ezek azok a minőségek, melyekre nagyon kevés idő jut a mai világban. Pedig a lelkünk nagyobbik része ezekből a minőségekből áll a kisebbik része az, akinek itt a földön emberként kell felelősséget vállalnia. A LÉLEK a szellem ereje, vágyak, képességek hordozója. A test irányításához a szellem a lelken keresztül tud „parancsokat” küldeni, információkat áramoltatni. Mindenkinek más és más tapasztalata van arról, hogy mit is jelent az, hogy lélekkel teljes. Ha végre odafigyelünk a szükségleteinkre, álmainkra és arra, hogy mi a jó nekünk, akkor egyszer csak betölt minket a lélek.

Amikor a lelkünkkel együtt vagyunk, megszűnik az idő. Lehet ez egy jó beszélgetés, egy tánc, egy izgalmas könyv olvasása, egy séta a hegyen vagy játék a gyermekünkkel. Kimehetünk a természetbe, a tengerpartra vagy a hegytetőre. Kertészkedhetünk, sportolhatunk, zenélhetünk vagy akár táncolhatunk. Foglalkozhatunk a házi kedvenceinkkel, rajzolhatunk, festhetünk vagy akár énekelhetünk is. Ilyenkor kitágul számunkra az idő, úgy tűnik, hogy már órák óta azzal a bizonyos dologgal foglalkozunk, holott a valóságban kevés idő telt el. Ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Ami az egyik embernek jó, az a másiknak rossz lehet. A mai világban a mindennapi rohanás, stressz, hitelek és a megélhetésért való küzdelem teljes embert kíván. De miként lesz teljes az ember? Sokan nem tudják, hogy a Lelkükkel való egység által lesz teljesség. A mindennapos, elodázhatatlan tevékenységek- iskolába kell vinni a gyerekeket, ki kell fizetni a számlákat, be kell vásárolni, és még mennyi, de mennyi kötelesség, amelynek az életben eleget kell tennie minden felnőtt embernek-lassan kitöltik minden percünket. Amikor az embert ennyire igénybe veszik a feladatok, nem marad ideje arra, hogy a lelkével törődjön. Nehéz ez, mert a túlélési harc felemészti az összes energiát és nem marad semmi, amit magunknak adhatnánk. Folytathatjuk az áldozathozatalok sorát, vagy úgy is
dönthetünk, hogy megállunk egy pillanatra és egy áldozatot hozunk csak.  A megszokott rohanásba beiktatunk egy pici minőségi időt, ami csak a miénk, és ami csak rólunk szól. Egy görög mese arról szól, hogy aki Athénbe akart menni, annak el kellett haladnia Prokrusztész és az ő ágya mellett. Mindenkinek bele kellett feküdnie az ágyba, és aki túl hosszúnak bizonyult, annak Prokrusztész levágott a lábából, aki meg túl kicsi volt, azt addig nyújtotta, amíg csak elég hosszú nem lett. A történetnek nyilván szimbolikus értelme van, arról szól, hogyan formálnak át minket családunknak és annak a kultúrának az elvárásai, amelybe beleszülettünk. Sajnos megfelelni akarásból azoktól a minőségeinktől, melyeket mások nem sokra értékelnek, igyekszünk megszabadulni. "Levágjuk" őket magunkról, és ennek következtében elveszítjük lelkünk egy részét, csak azért, hogy képesek legyünk megfelelni a velünk szemben támasztott követelményeknek. Csakhogy lényünk ily módon száműzött része, mélyen eltemetve, ott marad a tudatalattinkban. A lélekrész elvesztése nyomán űr támad, és ezt az emberek mindenféle áltevékenységgel igyekeznek kitölteni. Mert mi sem könnyebb, mint leülni a televízió elé, vagy túlórázni, vagy kitalálni valamit, csakhogy még hosszabbra nyújtsuk a tennivalók listáját.  Pedig nagyon is lehetséges volna megtalálni az utat elvesztett önmagunkhoz, lelkünknek ahhoz a részéhez, amelyről oly könnyedén lemondtunk. 

Fedezzük fel újra az értékes tulajdonságainkat!

Leljük meg önmagunkban a csendet és fedezzük fel lényünknek azt a részét, melyet olyan régen nem használtuk. Miközben azon fáradozunk, hogy lelki szükségleteinket kielégítsük, megtapasztaljuk a SZABADSÁG érzését is. Ha belefeledkezünk valamilyen, lelkünket tápláló tevékenységbe, szabadok és kreatívak leszünk, észre sem vesszük az idő múlását és teljes összhangba kerülünk önmagunkkal. Miközben a lelkünkkel törődünk, rányílik a szemünk a világra és a másik emberben lakozó szépségekre.Tapasztalatom szerint, aki értékelni tudja a szépséget, az megtalálja a lélekhez vezető utat is. Akinek az életében jelen a Lélek, az könnyebben viseli a terheit és a tekintete is más, mint a többi emberé. Ha belenézünk a másik szemébe, a lélek maga néz vissza ránk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése