„Amikor eltölt a vágy, hogy a mindennapi életedben rátalálj a
szentségre és a szépségre, varázslat történik veled. Megszokott életed
különlegessé válik, az élet maga pedig a lelked táplálójává lesz.”
Minden Lélek
szereti a szépséget, a zenét, a természetet, a játékot, az állatokat, a nevetést
és még sorolhatnám. Ezek azok a minőségek, melyekre nagyon kevés idő jut a mai
világban. Pedig a lelkünk nagyobbik része ezekből a minőségekből áll a kisebbik
része az, akinek itt a földön emberként kell felelősséget vállalnia. A LÉLEK a
szellem ereje, vágyak, képességek hordozója. A test irányításához a szellem a lelken
keresztül tud „parancsokat” küldeni, információkat áramoltatni. Mindenkinek más
és más tapasztalata van arról, hogy mit is jelent az, hogy lélekkel teljes. Ha
végre odafigyelünk a szükségleteinkre, álmainkra és arra, hogy mi a jó nekünk,
akkor egyszer csak betölt minket a lélek.
Amikor a lelkünkkel együtt vagyunk, megszűnik
az idő. Lehet ez egy jó beszélgetés, egy tánc, egy izgalmas könyv olvasása, egy
séta a hegyen vagy játék a gyermekünkkel. Kimehetünk a természetbe, a
tengerpartra vagy a hegytetőre. Kertészkedhetünk, sportolhatunk, zenélhetünk
vagy akár táncolhatunk. Foglalkozhatunk a házi kedvenceinkkel, rajzolhatunk,
festhetünk vagy akár énekelhetünk is. Ilyenkor kitágul számunkra az idő, úgy
tűnik, hogy már órák óta azzal a bizonyos dologgal foglalkozunk, holott a valóságban
kevés idő telt el. Ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Ami az egyik
embernek jó, az a másiknak rossz lehet. A mai világban a mindennapi
rohanás, stressz, hitelek és a megélhetésért való küzdelem teljes embert kíván.
De miként lesz teljes az ember? Sokan nem tudják, hogy a Lelkükkel való egység
által lesz teljesség. A mindennapos, elodázhatatlan tevékenységek- iskolába
kell vinni a gyerekeket, ki kell fizetni a számlákat, be kell vásárolni, és még
mennyi, de mennyi kötelesség, amelynek az életben eleget kell tennie minden
felnőtt embernek-lassan kitöltik minden percünket. Amikor az embert ennyire
igénybe veszik a feladatok, nem marad ideje arra, hogy a lelkével törődjön. Nehéz
ez, mert a túlélési harc felemészti az összes energiát és nem marad semmi, amit
magunknak adhatnánk. Folytathatjuk az áldozathozatalok sorát, vagy úgy is
dönthetünk, hogy megállunk egy pillanatra és egy áldozatot hozunk csak. A megszokott rohanásba beiktatunk egy pici minőségi időt, ami csak a miénk, és ami csak rólunk szól. Egy görög mese arról szól, hogy aki Athénbe akart menni, annak el kellett haladnia Prokrusztész és az ő ágya mellett. Mindenkinek bele kellett feküdnie az ágyba, és aki túl hosszúnak bizonyult, annak Prokrusztész levágott a lábából, aki meg túl kicsi volt, azt addig nyújtotta, amíg csak elég hosszú nem lett. A történetnek nyilván szimbolikus értelme van, arról szól, hogyan formálnak át minket családunknak és annak a kultúrának az elvárásai, amelybe beleszülettünk. Sajnos megfelelni akarásból azoktól a minőségeinktől, melyeket mások nem sokra értékelnek, igyekszünk megszabadulni. "Levágjuk" őket magunkról, és ennek következtében elveszítjük lelkünk egy részét, csak azért, hogy képesek legyünk megfelelni a velünk szemben támasztott követelményeknek. Csakhogy lényünk ily módon száműzött része, mélyen eltemetve, ott marad a tudatalattinkban. A lélekrész elvesztése nyomán űr támad, és ezt az emberek mindenféle áltevékenységgel igyekeznek kitölteni. Mert mi sem könnyebb, mint leülni a televízió elé, vagy túlórázni, vagy kitalálni valamit, csakhogy még hosszabbra nyújtsuk a tennivalók listáját. Pedig nagyon is lehetséges volna megtalálni az utat elvesztett önmagunkhoz, lelkünknek ahhoz a részéhez, amelyről oly könnyedén lemondtunk.
dönthetünk, hogy megállunk egy pillanatra és egy áldozatot hozunk csak. A megszokott rohanásba beiktatunk egy pici minőségi időt, ami csak a miénk, és ami csak rólunk szól. Egy görög mese arról szól, hogy aki Athénbe akart menni, annak el kellett haladnia Prokrusztész és az ő ágya mellett. Mindenkinek bele kellett feküdnie az ágyba, és aki túl hosszúnak bizonyult, annak Prokrusztész levágott a lábából, aki meg túl kicsi volt, azt addig nyújtotta, amíg csak elég hosszú nem lett. A történetnek nyilván szimbolikus értelme van, arról szól, hogyan formálnak át minket családunknak és annak a kultúrának az elvárásai, amelybe beleszülettünk. Sajnos megfelelni akarásból azoktól a minőségeinktől, melyeket mások nem sokra értékelnek, igyekszünk megszabadulni. "Levágjuk" őket magunkról, és ennek következtében elveszítjük lelkünk egy részét, csak azért, hogy képesek legyünk megfelelni a velünk szemben támasztott követelményeknek. Csakhogy lényünk ily módon száműzött része, mélyen eltemetve, ott marad a tudatalattinkban. A lélekrész elvesztése nyomán űr támad, és ezt az emberek mindenféle áltevékenységgel igyekeznek kitölteni. Mert mi sem könnyebb, mint leülni a televízió elé, vagy túlórázni, vagy kitalálni valamit, csakhogy még hosszabbra nyújtsuk a tennivalók listáját. Pedig nagyon is lehetséges volna megtalálni az utat elvesztett önmagunkhoz, lelkünknek ahhoz a részéhez, amelyről oly könnyedén lemondtunk.
Fedezzük fel újra az értékes
tulajdonságainkat!
Leljük meg önmagunkban a csendet és fedezzük fel lényünknek
azt a részét, melyet olyan régen nem használtuk. Miközben azon fáradozunk, hogy
lelki szükségleteinket kielégítsük, megtapasztaljuk a SZABADSÁG érzését is. Ha
belefeledkezünk valamilyen, lelkünket tápláló tevékenységbe, szabadok és
kreatívak leszünk, észre sem vesszük az idő múlását és teljes összhangba
kerülünk önmagunkkal. Miközben a lelkünkkel törődünk, rányílik a szemünk
a világra és a másik emberben lakozó szépségekre.Tapasztalatom szerint,
aki értékelni tudja a szépséget, az megtalálja a lélekhez vezető utat is.
Akinek az életében jelen a Lélek, az könnyebben viseli a terheit és a tekintete
is más, mint a többi emberé. Ha belenézünk a másik szemébe, a lélek maga néz
vissza ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.