2015. november 11., szerda

Földi vándor


A csend kibontja a lélek szárnyait. A csendben megnyílnak a kapuk. Egyre magasabb és magasabb kapuk tárulnak ki a csend érintésére, míg végül ott áll a Lélek leplezetlenül. Fátylak és tükrök nélkül, tisztán, szemtől-szembe. Vajh, érett-e a lélek erre a találkozásra? Elbírja-e önnön nagyságát? Szembe mer-e nézni a földi lét a tisztán ragyogó, makulátlan Létezéssel? Mert a szembesülés pillanata mélységes tükröt tart a sárral-porral fedett földi vándor elé. Bele mer-e tekinteni? S ha igen, megrendül-e a látványtól? Mert a tiszta, sugárzó Lélek előtt nincsen semmi sem elfedve. Mindent megmutat, mindenről fellebbenti a fátylat, mindent tisztán, önmaga valóságában tár fel. Bizony, a földi vándornak erősnek, s rettenthetetlennek kell lennie, ha bele akar nézni e tükörbe – önnön lelke mélységeibe. Erősnek, hogy találkozhasson valódi, óriás Önmagával. S e találkozás nem történhet idő előtt, mert a kis földi én összeroppanna benne. Ezért a Gondviselés óvó keze megmenti a korai kibontakozástól. 

Ahogy a virág szirmai is fokozatosan nyílnak meg a Nap melegítő sugarának, úgy van ezzel a lélek is. A belülről izzó tűz heve ébreszti fel a lélek dermedt szirmait. Mert Isten gondoskodó keze kitisztítja a neki szentelt templomot, mielőtt belépne oda. Így midőn az ember lelke méltónak találtatik templommá válni, a szent tűz végigmossa falait, átizzítja oltárát. Majd az oltáron egyesül a fentről alászálló Égi Tűzzel. A templom immár előkészíttetett. A megtisztult belső várja a nagy ünnepet, hogy Isten ismét felszentelje, s újra birtokba vegye. S, mikor beléköltözik, az Ember hazaér. Újra otthonára lel égi hazájában. Földi vándor, mikor csendben vagy, a templomodban vagy. S minél mélyebbre hatol bensődben a nyugalom, s a rezdületlenség, annál közelebb vagy mezítelen Önmagad megpillantásához. S Teremtőd gondviselését dicséri, hogy nem fog felkészületlenül érni a Találkozás. Belemerülve a csendbe, felébred a szent tűz, s tudja, itt az idő, hogy előkészítse a templomot. Ezért hát ne bánd, ha hulló könnyeid mossák le templomod ablakát. Drágák ezek a könnyek Istennek. Mint gyöngyszemeket őrzi, hogy ha majd visszatérsz, megtisztult lelkedet ékesítse velük. Ne bánd hát, ha a templom tisztulása fájdalom földi árnyékodnak. Istennek sokkal jobban fájt látni téged a végtelen bolyongásban. Te boldogan mentél el, s az Ő szíve fájt. De mint türelmes, hűséges szerelmes várta visszatértedet. S most, mikor megálltál a legtávolabbi ponton, felemelted fejed, s újra megszólítottad Őt, minden megváltozott. Az Ő Szíve ujjong az örömtől, s a te por-sár ruhád foszladozik – vele együtt a mámorba alászállt lelked is. 

És midőn a legtávolabb kerülsz, mikor úgy érzed, hazátlan, kivetett, otthontalan nyomorult vagy, csend lesz benned, vándor. A fájdalom feltárja rég elfeledett templomod ajtaját. Rozsdás, nyikorgó hangon, de megnyílik, s te hirtelen elvakulsz a bentről kiáradó fénytől. Majd megrémülsz, s gyorsan bezárod az ajtót. De már minden hiába, megérintette szívedet. Lelked beleremegett az emlékbe. Otthon! Újra otthon! Az emlékezés sűrű ködén átsugárzik a mennyei érzés: otthon lenni, megérkezni, visszatérni a szent végtelenségbe. Édes, mámorító érzés! S nem tehetsz mást, földi vándor, mint követed szíved hívó szavát. Mert már emlékszel, s emlékeid a szent létezésről lassan kioltják földi vágyadat. Hazafelé tisztul belső szentélyed, elmélyül a csend, lelked kibontja szárnyait. Poros ruháid lassan lehullanak rólad, fátylaid szertefoszlanak, s végül ott állsz átfényesedve, tükrök és leplek nélkül. Nincs már találkozás, mert eltűnt a szemlélő, s te Önmagaddá lettél. Megérkeztél."
(Forrás sajnos ismeretlen, ha valaki ráismer az írására, kérem írjon nekem!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése