Ahogy a virág szirmai is fokozatosan nyílnak meg a Nap melegítő sugarának, úgy van ezzel a lélek is. A belülről izzó tűz heve ébreszti fel a lélek dermedt szirmait. Mert Isten gondoskodó keze kitisztítja a neki szentelt templomot, mielőtt belépne oda. Így midőn az ember lelke méltónak találtatik templommá válni, a szent tűz végigmossa falait, átizzítja oltárát. Majd az oltáron egyesül a fentről alászálló Égi Tűzzel. A templom immár előkészíttetett. A megtisztult belső várja a nagy ünnepet, hogy Isten ismét felszentelje, s újra birtokba vegye. S, mikor beléköltözik, az Ember hazaér. Újra otthonára lel égi hazájában. Földi vándor, mikor csendben vagy, a templomodban vagy. S minél mélyebbre hatol bensődben a nyugalom, s a rezdületlenség, annál közelebb vagy mezítelen Önmagad megpillantásához. S Teremtőd gondviselését dicséri, hogy nem fog felkészületlenül érni a Találkozás. Belemerülve a csendbe, felébred a szent tűz, s tudja, itt az idő, hogy előkészítse a templomot. Ezért hát ne bánd, ha hulló könnyeid mossák le templomod ablakát. Drágák ezek a könnyek Istennek. Mint gyöngyszemeket őrzi, hogy ha majd visszatérsz, megtisztult lelkedet ékesítse velük. Ne bánd hát, ha a templom tisztulása fájdalom földi árnyékodnak. Istennek sokkal jobban fájt látni téged a végtelen bolyongásban. Te boldogan mentél el, s az Ő szíve fájt. De mint türelmes, hűséges szerelmes várta visszatértedet. S most, mikor megálltál a legtávolabbi ponton, felemelted fejed, s újra megszólítottad Őt, minden megváltozott. Az Ő Szíve ujjong az örömtől, s a te por-sár ruhád foszladozik – vele együtt a mámorba alászállt lelked is.
És midőn a legtávolabb kerülsz, mikor úgy érzed, hazátlan, kivetett, otthontalan nyomorult vagy, csend lesz benned, vándor. A fájdalom feltárja rég
elfeledett templomod ajtaját. Rozsdás, nyikorgó hangon, de megnyílik, s te
hirtelen elvakulsz a bentről kiáradó fénytől. Majd megrémülsz, s gyorsan
bezárod az ajtót. De már minden hiába, megérintette szívedet. Lelked
beleremegett az emlékbe. Otthon! Újra otthon! Az emlékezés sűrű ködén
átsugárzik a mennyei érzés: otthon lenni, megérkezni, visszatérni a szent
végtelenségbe. Édes, mámorító érzés!
S nem tehetsz mást, földi vándor, mint követed szíved hívó szavát. Mert már
emlékszel, s emlékeid a szent létezésről lassan kioltják földi vágyadat.
Hazafelé tisztul belső szentélyed, elmélyül a csend, lelked kibontja szárnyait.
Poros ruháid lassan lehullanak rólad, fátylaid szertefoszlanak, s végül ott
állsz átfényesedve, tükrök és leplek nélkül. Nincs már találkozás, mert eltűnt
a szemlélő, s te Önmagaddá lettél. Megérkeztél."
(Forrás sajnos ismeretlen, ha valaki ráismer az írására,
kérem írjon nekem!)
