Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a
jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta
gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen,
mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami
csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az
emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan
" jó ", hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja
meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt
ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják
ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem
okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek
közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud
viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi
az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen
hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató
fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan
ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti. (Márai Sándor: A tapintatról és a
gyöngédségről)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.