Régóta figyeltem
háttérbe húzódva, véleményemet visszatartva a világ eseményeit. Igen,
visszatartottam a véleményemet, mert érzem a kezdőkép szövegének a súlyát.
Érzem, hogy nagy felelősség bármit is kimondani nagynak, komolynak gondolt és
főleg politikai vonatkozású dolgokról. Olvastam mások véleményét és persze
mindig meg volt a sajátom is, ráadásul belül kezdtem el párbeszédet folytatni
azokkal, akiknek a kommentjeiktől felállt a szőr a hátamon. Észrevettem, hogy
ítélkezem, észt osztok, csak magamban. Rájöttem, hogy sajnos ugyanúgy szennyezem
a világot a gondolataimmal, beálltam a sorba. Nagy igazság, hogy ahogy vagyunk
éppen, úgy éljük meg az eseményeket. Ha
keveset aludtam, vagy bármi feldolgozatlan dolog kering bennem, vagy féltem az
életemet, családomat, munkámat, akkor ordítok, szitkozódok, vagy kő keményen
elítélek. Ha jó passzban vagyok, akkor fölé tudok emelkedni mindennek. Ez nem
azt jelenti, hogy nem érdekel, hanem egy olyan Feltétel nélküli bizalom van
velem és bennem, mely hozzásegít azt érezni, hogy minden eseménynek
jogosultsága van jelen lenni az életben.
A nagy dolgokat pl. a politika területén nem én döntöm el. Én személy szerint megfigyeltem magamat a
reakcióimat és főleg a félelmeimet, melyet az események és az ismerőseim
kommentjei váltottak ki belőlem. Majd belül tettem rendet. Hiszem, hogy ha
mindenki ezt tenné, akkor nem hatna így a kollektív gondolat és nem ilyen lenne
a világ. Persze ezt nem tudhatom, ráadásul valamiért lassan úgy érzem, hogy
illúzióba ringatom magam és ez sosem fog megtörténni.
Hitemet veszítettem!
Visszamentem az iskolámba
hátha egy emelkedettebb rezgésű tanárommal találkozom, hogy Ő kiemeljen, visszasegítsen
oda, ahonnan megengedtem, hogy lecsússzak. Senki sem volt érdemben ott, akire
szükségem lett volna. Egyedül maradtam önmagammal és a fájdalommal, hogy milyen
rossz és fájdalmas ez a világ. Erre a mai napon az iskola alapítója kitette a
fenti üzenetet a facebookra, mely megint megerősítette bennem azt, hogy
szeretve és vezetve vagyunk. Köszönöm neki és köszönöm magamnak, hogy előtte
sikerült elcsendesednem és bevallanom magamnak, hogy nem jó irányba haladok, ha
tovább duzzogok, ítélkezek és önsajnálom magam. Őszinteségem meghallgatatott és
visszaemelt oda ahol lennem kell.
Arra jutottam,
hogy mindig valamilyen a félelem mozgat minket. Van bennünk hozott alap erre és
a félelemkeltő hírek mindig hozzátesznek ehhez. Hogy ne legyél szabad, hogy ne
befelé nézz, hanem megbénulva, kapálózva ellenkezz a világgal, aktuális
politikussal, kutyairtással vagy brutális mészárszékvideókkal. Nem azt mondom,
hogy mindez jó vagy rossz, vagy nem igaz. Lehet így és lehet másképpen. De kérdezem,
ki tudja ezt? Ki lenne jobb vezető. Ha nem él itthon valaki, akkor hogy lehet
hiteles a véleménye az itthoni eseményekről. De tovább megyek, nekem se lehet
hiteles a véleményem, mert nem az én kertemben vertek tanyát, nem az én ajtóm
elé piszkítottak oda és nem az én kamionomba másztak be ezek az emberek. Ha ezt kell megtapasztalnom közvetlenül,
akkor majd az arra való reagálásom és a helyzet megoldása fogja mutatni a hitemet,
az erőmet a könyörületemet vagy esetleg a félelmeim szintjét. Addig viszont a
felelősségem az, hogy belül tartsak rendet, önfegyelmet és imádkozzak, de
legalábbis pozitív gondolatokat küldjek ki hitem erejével, hogy igenis egy
magasabb erő engedi ezt, és hogy ennek célja és rendeltetése van.
Úgy érzem, hogy talán
a legrosszabb és a legerőteljesebb félelmet az generálja, hogy úgy érezzük, nem
tudjuk a dolgokat irányítani. A gyűlölködéssel és egymás vagy a másik bántásával
is csak önmagunkat védjük. A legtöbb ember nincs is éles helyzetben. Nem
érintett. Aki meg benne van, a sűrűjében az meg sem tud
szólalni, mert helyzetben van, túl kell, élje a szitut. Mégis olyan sokan mondják,
és osztják a véleményüket, amihez persze joguk van. Tegyék. Szerintem sajnos ettől azonban
nem fog a dolog megoldódni. Szavazzunk, hogy mi lenne jó. És akkor mi lesz? Én
azt gondolom erről, hogy jó kivívjuk magunknak, hogy azután a népre hárítsák a felelősséget.
És biztos vagyok benne, hogy bármi lesz is ennek vagy a többi a helyzetnek az eredménye,
semmi sem lesz jó. A legtöbb ember alap beállítottsága a szembenállás. Értem én
hogy miért és el is fogadom. Azt azért jó lenne egyszer végiggondolni, hogy az
elfogadás helyett a folyamatos szembenállással egy negatív világot teremt magában
és maga körül az, aki így él. És ha jó sokáig csinálja, akkor aztán ember és
szakember legyen a talpán, aki kihámozza belőle. A jó hír, hogy aki eljut ehhez a
felismeréshez, az kiszabadul.
A kérdés az, hogy Te akarod-e ezt?
Adyashanti
gondolataival zárnám az írásomat, mely nekem sokat segített megérteni a bennem
zajló folyamatokat.
„Azt látom, hogy az emberek rettegnek az
egységtől, mert ott nincs senki, aki kiválna a tömegből és eldöntené vagy
előírná, mit tegyek. Az ego pedig tökéletesen tisztában van azzal, hogy az
Egységben nincsen számára hely. Lehúzhatja a rolót. Épp ezért ezt súgja:
„Biztos, hogy minden rendben lesz? Szóval én csak ücsörögjek a szobámban és ne
foglalkozzak senkivel és semmivel? Hagyjak mindent Istenre? Ki tudja? Ha Isten
úgy akarja, hogy a szobádban ücsörögj, akkor ezt fogod tenni. Ha azt szeretné,
hogy ne foglalkozz semmivel, pontosan ez fog történni. Ha azonban valamilyen
tevékeny szerepet szán neked, biztos lehetsz benne, hogy megadja a lehetőséget
is hogy betölthesd. Az emberek – jó szándék ide vagy oda – az esetek
kilencvenkilenc százalékában megosztottságból cselekednek. Így pedig csakis ezt
adhatják tovább. Ha átállsz az Egység oldalára, továbbra is éppúgy végezheted
mindazt, amit addig megosztottságból csináltál. Maga a cselekedet nagyon
hasonló, sőt akár ugyanaz maradhat. Továbbra is levelezhetsz államférfiakkal,
vagy körberepülheted a Földet. A lényeg az, hogy minden nagyon más lesz, ha az
Egységből teszed. Hogy miért? Mert közben az az érzésed hogy: „Fogalmam sincs,
miért csinálom mindezt.” Ez pedig azt
jelenti, hogy többé nem valamilyen konfliktus mozgat.„
Zárszó:
Örülök, hogy
visszatartottam eddig magam és most letisztulva minden szándék nélkül csak úgy
végre kiírtam magamból. A konfliktus a világmegváltás és megváltoztatási
szándék eltűnt, de az hogy leírjam, megmaradt. Megtettem hát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.