2014. november 20., csütörtök

Szabadság

Ahogy néztem a képsorokat megindultak a könnyeim. Végtelen szabadság és méltóság. A pillanattal eggyé válni. Együtt vágtázva a ménessel, megélve a csoport védelmét és erejét. Játszani, játszani és játszani. A férfival, a nővel, a gyermekkel, az állattal és játszani a lelkünkkel, azaz Önmagunkkal. Könnyedén haladni az úton, mert megengedtük, hogy a Szellemünk vezessen minket. Ló és Lovas – Szellem és Ember együtt. Ló és Lovas bizalommal telve egymásra figyelnek. Ez az összhang a elhozza az erőt, a lendületet és a fényt. 

2014. november 7., péntek

Vizes tapasztalás



Tegnap érdekes tapasztalásban volt részem. Benne voltam a reggeli megszokott napindító tevékenységeimben, melynek keretében igen sokszor kellett vízhez folyamodnom. Egy kis idő múltán furcsa volt, hogy igen kis nyomással jön a víz a csapból. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Gondoltam idővel majd visszajön a nyomás. Hát nem így lett. Újabb csapnyitással szembesültem azzal a ténnyel, hogy nincsen víz. Kicsit nyugtalankodni kezdtem, hogy nehogy csőtörésünk legyen, ezért köntösben és az éjszakából visszamaradt izgalmas hajviselettel leszaladtam a pincébe ellenőrizni a csöveket. Megnéztem a kertünk csapjait is. Semmi hibát nem találtam. Na, akkor vízművek telefonszám elő és gondoltam bejelentem a hibát. Egy kedves női hang belecsicseregte a fülembe, hogy elzárták a vizet különböző munkálatok miatt és délután 4-ig nem lesz víz. Kedvesen közölte azt is, hogy kaptam erről tájékoztatást. Én uralkodva kezdődő kétségbeesésemen mondtam neki, hogy én bizony nem kaptam semmit és hát itt állok „megfürödve” (ezt szoktuk mondani ilyen helyzetben, de persze pont hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy nem tudok megfürdeni) és akkor most mi legyen.  Tudtam, hogy totál fölösleges a kérdés, mert ha elzárták, akkor elzárták, nincs mit tenni. Kiderült, hogy következő nap is ugyanez lesz, de legalább tudni fogom.  Megálltam a szoba közepén és el kezdtem kiépíteni az akkor még túlélési stratégiának gondolt folyamatokat. Döbbentem láttam, hogy reggeli kipipálva, elmosogattam, szép rend van, csak éppen én nem tudtam elkészülni. Nekünk, nőknek ez talán ismerős lehet, hogy mindenkit és mindent magunk elé helyezve fordulunk csak magunk felé. Talán, hogy egy kicsit mentsem a „nem szeretjük magunkat eléggé” bölcseletet, hogy így van több idő, nem kell sietni és nyugalomban lehet elkészülni. Hát az idő és a nyugalom az meg volt, csak éppen víz nem volt hozzá. Így jártam! Nem ragoztam tovább, felvettem az elém dobott kesztyűt. Van a kertben egy vízgyűjtő tartályunk onnan megoldottam a kézmosós, wc-s történeteket. Hoppá, de nem volt megtöltve a vizes üvegem (csapvizet iszom), na, gondoltam mehetek még a boltba is. De nem kellett, mert volt félretéve palackos víz. Már csak a fürdés okozott némi dilemmát, de elengedve a tisztasági kényszereimet délutánra halasztottam. Azért mázlim volt, hogy nem jöttek hozzám oldásra és nem kellett a városba mennem. Hiába nincsen semmi véletlenül.  Mikor már uraltam a helyzetet leültem és eltűnődtem azon, hogy nap, mint nap milyen természetesnek vesszük, hogy folyik a víz a csapból, van áram és gáz. Ugye a mai világban ezek elengedhetetlennek tűnő eszközök arra, hogy létezzünk. Megszoktuk, és lássuk be, nem igazán vagyunk érte hálásak, nem köszönjük meg. Jó lehet, valaki napi szinten elmond ezekért egy imát, de mégis azt kell mondanom, hogy a helyzet hozza el az igazi, szívből jövő hálát és köszönetet.  És azért is köszönet jár, hogy bármiről is legyen szó a megoldások is mindig körénk vannak rendezve. Tehát az Élet nem hagy cserben! Biztos, hogy nem a megszokott módban teszi ezt, és az is biztos, hogy áldozattal jár, de nem hagy cserben.  A minap olvastam el az asztalomra tett egyik idézetet, mely így szól:

„A lelkiség nem annak a megismerése, hogy mit szeretnénk, hanem annak tudása, hogy mire nincsen szükségünk.”

Ma reggel már tudtam, hogy nem lesz víz. Az elmém tolta a sürgetést, nyugtalanságba hajszolt, hogy gyorsan-gyorsan, mert mindjárt nem lesz víz.  Megfürödtem ugyan, de cca. 3 lábosnyi vizet tettem félre, biztos, ami biztos alapon. Na, ekkor érkeztek meg a fent leírt felismeréseim. Ránéztem magamra; „mit csinálok?”, amikor tegnap hiába maradtam víz nélkül, sokkal nyugodtam voltam. És visszanézve láttam, hogy nem volt ennyi vízre szükségem. Az „itt és most-ban” nem volt rá szükségem. De ma reggel az elmém előreszaladt és el kezdett aggódni a jövőn. Nem öntöm már ki a vizet, mert nem akarom elpazarolni, de tudom, hogy nem kell nekem. Legalábbis a mai nap „túléléséhez” nem kell. Nagy tapasztalás ez nekem, hogy tényleg elég az, ami az adott pillanatban van. Ha szükséges lesz valami, akkor az biztos, hogy a következő pillanatban majd valamilyen formában a rendelkezésemre áll majd. Ez adja meg számomra a nyugalmat és ez bennem a hit az életben. Fontos volt rálátnom, hogy ebben az egészben is az elfogadás és a megadás volt a kulcs. Ez nyitotta ki a továbblépés lehetőségeit. Ellenkező esetben egy teljesen más formában a Facebookon kiposztolva olvastátok volna a felháborodásomat a vízművek felé.  Sokan egyetértettetek volna vele és ezzel még jobban felerősödött volna ez az Egó szemszögéből problémának címkézett helyzet. Mindezzel pedig leragadtam volna a múltban és egész nap a dühömben úszkálhattam volna. 

Szívből örülök, hogy én inkább az elfogadás nyugtató kék vizében lubickoltam. Ebből is látszik, hogy mindig van választásunk!