Békesség fénye
világítja meg a lelkemet. Beleolvadva ebbe a kék fénybe megnyugszom és
kikerülök a világ, vibráló forgatagából. Be kell látnom, hogy itt és most nem
megy már másképpen. Komolyan kell vennem, hogy foglalkozzak magammal és
figyelnem kell arra, hogy folyamatosan megtartsam a testem, lelkem és szellemem
egyensúlyát. Számtalan alkalom kínálkozik arra, hogy ezt megfigyeljem és
gyakoroljam. Ezek nem feltétlenül kedvező pillanatok, mert még a tanultakat
tapasztalom. Idő kell míg megtalálom az arany középutat és ezen járva, az
állandósult nyugalmat. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor ez sikerül.
Szinte tapintható, ahogy megszűnik bennem a vibrálás és belesimulok ebbe a
csendbe. Érzem, hogy nincs szükségem a rohanásra, és hogy nem maradok le
semmiről. Az Egóm szereti ez utóbbit elhitetni velem és a cél érdekében hajszol
és tökéletességre sürget. Pedig ezekben a pillanatokban érzem, hogy itt és most
minden tökéletes és nem szükséges semmi ehhez. Csak be kell hunynom a szememet
és beleolvadni ebbe a csendbe. Ide eljutni nehéz, mert nagyon erős a világ magával
húzó ereje. Sőt talán azt is mondhatnám, hogy az egyensúlyt megteremteni nehéz
a belső világom és a külső világ között. Hajlamos vagyok benne maradni ebben a
csendben és megfeledkezni a külső világról. Pedig emberként itt van dolgom,
vannak szerepeim, melyeket vállaltam a fejlődésem érdekében. Abban a csendben
nincs semmi ilyen és mégis benne van minden. Na ezért jó benne lenni. Sokáig
játszottam az egyensúly megteremtésének hiányában, hogy inkább bele se mentem,
mert tudtam, hogy akkor meg a másik világba nem akarok majd visszamenni. Mára
már rájöttem, hogy mindezzel megtanulhatom az önuralom képességét és azt a
fegyelmet, mellyel az Egómat tudom a helyén tartani. Hiszen kell ő nekem, de
nem abban a formában, ahogy azt belénk kondícionálják az emberi fejlődésünk
során. Jó szövetséges Ő, ha tiszteljük magunkban ezt a részünket. Baráttá
válik, ha szelíden a szeretet erejével mutatunk neki egy másik lehetőséget.
Éppen ezért bárhol is tartok és bármit is tanulok éppen az emberi tapasztalás
sokszor nagyon nehéz útján, mindig törekszem arra, hogy elfogadjam azt, ami
éppen van, elfogadjam magamat olyannak, amilyen vagyok és amire az aktuális
helyzetben képes vagyok. Nem harcolok már magammal. Tisztelem azt, aki vagyok
és azt is aki voltam. Nincs harc és ez a kulcs ahhoz hogy megjelenhessen a
belső béke fénylő kékje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.