2014. június 5., csütörtök

Békesség kék fénye


Békesség fénye világítja meg a lelkemet. Beleolvadva ebbe a kék fénybe megnyugszom és kikerülök a világ, vibráló forgatagából. Be kell látnom, hogy itt és most nem megy már másképpen. Komolyan kell vennem, hogy foglalkozzak magammal és figyelnem kell arra, hogy folyamatosan megtartsam a testem, lelkem és szellemem egyensúlyát. Számtalan alkalom kínálkozik arra, hogy ezt megfigyeljem és gyakoroljam. Ezek nem feltétlenül kedvező pillanatok, mert még a tanultakat tapasztalom. Idő kell míg megtalálom az arany középutat és ezen járva, az állandósult nyugalmat. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor ez sikerül. Szinte tapintható, ahogy megszűnik bennem a vibrálás és belesimulok ebbe a csendbe. Érzem, hogy nincs szükségem a rohanásra, és hogy nem maradok le semmiről. Az Egóm szereti ez utóbbit elhitetni velem és a cél érdekében hajszol és tökéletességre sürget. Pedig ezekben a pillanatokban érzem, hogy itt és most minden tökéletes és nem szükséges semmi ehhez. Csak be kell hunynom a szememet és beleolvadni ebbe a csendbe. Ide eljutni nehéz, mert nagyon erős a világ magával húzó ereje. Sőt talán azt is mondhatnám, hogy az egyensúlyt megteremteni nehéz a belső világom és a külső világ között. Hajlamos vagyok benne maradni ebben a csendben és megfeledkezni a külső világról. Pedig emberként itt van dolgom, vannak szerepeim, melyeket vállaltam a fejlődésem érdekében. Abban a csendben nincs semmi ilyen és mégis benne van minden. Na ezért jó benne lenni. Sokáig játszottam az egyensúly megteremtésének hiányában, hogy inkább bele se mentem, mert tudtam, hogy akkor meg a másik világba nem akarok majd visszamenni. Mára már rájöttem, hogy mindezzel megtanulhatom az önuralom képességét és azt a fegyelmet, mellyel az Egómat tudom a helyén tartani. Hiszen kell ő nekem, de nem abban a formában, ahogy azt belénk kondícionálják az emberi fejlődésünk során. Jó szövetséges Ő, ha tiszteljük magunkban ezt a részünket. Baráttá válik, ha szelíden a szeretet erejével mutatunk neki egy másik lehetőséget. Éppen ezért bárhol is tartok és bármit is tanulok éppen az emberi tapasztalás sokszor nagyon nehéz útján, mindig törekszem arra, hogy elfogadjam azt, ami éppen van, elfogadjam magamat olyannak, amilyen vagyok és amire az aktuális helyzetben képes vagyok. Nem harcolok már magammal. Tisztelem azt, aki vagyok és azt is aki voltam. Nincs harc és ez a kulcs ahhoz hogy megjelenhessen a belső béke fénylő kékje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése