2013. november 19., kedd

Pusztító érzelmek, vagy mégsem....

"Képzeld el, hogy van benned egy pusztító érzelem. Úgy érzed, hogy veled szemben egy irgalmatlanul nagy igazságtalanságot követtek el. Mi a vágyad most? 'A bosszú! Pusztuljon el, aki velem ezt tette!' Itt azonban nem szabad megállni! Oké, azt kívánod, hogy törje ki a nyakát. E mögött azért van valami mélyebb vágyad is? 'Persze hogy van! Azért vágyom arra, hogy kitörje a nyakát, mert akkor meg tudnám élni, hogy van igazság a földön!' Tehát akkor a mélyebb vágyad az, hogy biztos lehess benne: van igazság a földön! Ha ez bebizonyosodik, van-e egy ennél is mélyebb vágyad? 'Ha belegondolok, van! Mert mit érek azzal, hogy van igazság a földön, ha közben nincs, aki szeret?' Akkor az, hogy szeressenek, mélyebb vágy! Ezt egyszer próbáljátok ki, mert döbbenetes felfedezésre fogtok jutni: a legrettenetesebb vágyaink is előbb-utóbb előjelet váltanak! Nincs az a pusztító vágy, ami mögött, ha rákérdezünk, ne lenne valami még mélyebb vágy, és a negatívum egyszer csak ne váltana pozitívumra. Ez mindig megtörténik! Ez egy csoda! Kiderül, hogy az ember szívének legmélyén soha nincsenek negatív vágyak, pusztító, romboló indulatok - ott mindig gyönyörűségesen szép, pozitív vágyak vannak! Mindenkinek a szívében. Ez lenyűgöző, nem?" (Pál Feri atya)

2013. november 7., csütörtök

Szemléletváltás


A valóságot (magunkat, másokat, az életet, Istent) mindnyájan értelmünk szemein keresztül fogjuk fel. Mégis különbözőképpen látjuk ezeket. A valóságról alkotott képed nem az enyém, és fordítva: az enyém nem a tied. Mindkettőnk képe a valóságról korlátolt és elégtelen, de különbözőképpen. Mindketten félremagyarázzuk és eltorzítjuk a valóságot, de különböző módon. Mindketten látunk valamit a rendelkezésünkre álló igazságból és szépségből, melyre a másik vak. A lényeg az, hogy e vízió dimenziói és tisztasága határozza meg világunk dimenzióit és életünk minőségét. Amilyen mértékben vakok vagyunk, illetve amilyen mértékben torzítjuk a valóságot, oly mértékben csökken életünk és boldogságunk. Következésképp, ha meg akarunk változtatni, akkor először ezen az alapvető vízión, vagyis a valóság felfogásán kell változtatnunk. A növekedés és a teljesebb élet szemléletváltozást követel. A korlátozó, büntető látásmód valójában lánc, amely gúzsba köt bennünket. Egy helyben toporgunk, minden egyes nap másolata az előzőnek és minden év ismétlése az előző év szomorúságának. Ahhoz, hogy megértsük, miért maradnak olyan sokan a torz látásmód önkéntes rabjai, látnunk kell, hogyan határoz meg bennünket a látásmódunk. Így világosabbá válhat, miért vonakodunk annyira attól, hogy újragondoljuk és felülvizsgáljuk azt a látásmódot, amellyel elkezdtük életutunkat.

 Amikor mi emberek először befelé tekintünk, a saját benső világunkba, és aztán kifelé, a valóság többi részére, rögtön rendet, sémát és szabályszerűségeket kezdünk keresni. Megtanuljuk összekötni az okokat a hatásukkal. Egyszóval kiszámíthatóságot keresünk. Biztonságérzettel tölt el bennünket, ha tudjuk mit várjunk. Tetteink és reakcióink sémákba illeszkednek, amelyek azon alapulnak, hogy miként észleljük a valóságot, és hogyan alkalmazkodunk hozzá. Az élet kiszámíthatóvá válik és reakcióink következetesek lesznek. Ennek ellentéte a káosz. A káosz kiszámíthatatlanságot és következetlenséget von maga után. A káosz összezavarja elménket és szétzilálja lelkünket. A káosz nagyon félelmetes élmény. Talán ez a fő oka annak, hogy ilyen nehézkesen tudjuk megváltoztatni látásmódunkat, akkor is, ha ez könyörtelenül börtönben tart minket. Fogságban tart a félelem, amely azt sugallja, hogy ha elveszítem régi látásmódomat, amely kiszámíthatóságot biztosított, akkor káosz lesz úrrá rajtam. A gond csak az, hogy nincs rá biztosíték, hogy az új jobb lesz, mint a régi. Ki akarná felcserélni a régit újra, minden biztosíték nélkül? Tudom, hogy mit birtokolok, nem tudom azonban, hogy mit fogok kapni vagy éppen mit veszíthetek. Minden változásban van halál és újjászületés. Meghalni a réginek és újjászületni az újnak: ez félelmetes távlat. Ha feladom régi látásmódomat, amely bizonyos értelmet adott életemnek és viselkedésemnek irányt mutatott, akkor az új látásmód ad e majd ugyanilyen biztonságot az életemnek?

100 emberből csupán egy, aki megvalósítja önmagát és képességeit teljes egészében kihasználja. A többség anélkül létezik, hogy igazán élne. Általános vélekedés szerint a legtöbb ember csupán 10%-át hasznosítja életenergiáinak. Csak 10%-át látják a világ szépségének, az emberi érzésvilág mélységének és gazdagságának csupán tíz százalékát élik át. Botorkálnak a világban anélkül, hogy elmélkednének róla, anélkül, hogy kutatnák azt. Úgy élnek, hogy közben a szeretet tört hányadát adják és kapják.
                                                                                            (John Powell)