2011. január 7., péntek

Nincs halál * Anyukám és Apukám emlékére


Békésen üldögéltem a buszon s azon tűnődtem, hogy vajon mit fog hozni ez a mai konzultáció. Egy aranyos lánnyal dolgoztunk azon, hogy az éppen aktuális blokkjaimat, és édesanyám közeli halálának elfogadásából származó feladataimat mihamarabb ki illetve meg tudjam oldani. Terveim között szerepelt, hogy előtte felugrok anyukám lakásába. A tűnődésem közepette megjelent egy gondolat, mely azt sugallta, hogy mi van, ha anyu a "lakásban van". Amilyen gyorsan jött a sugallat úgy el is tűnt. Nem foglalkoztam vele és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mire a lakásba értem el is felejtettem. Pakolásztam és tovább rendeztem a földi dolgokat, hogy minél előbb túl legyek rajta. Gondolataimat maximálisan ez kötötte le. Egyszer csak megszólalt a telefon. Egy röpke pillanatra eltűnődtem, hogy ki is lehet, hiszen anyukámat nem igazán szokták keresni, miután nagyon sokáig kórházban volt. Odamentem és felvettem, de senki sem szólt bele. Visszaperdültem a dolgok szelektáláshoz mintha mi sem történt volna.

S, ekkor belém hasított egy emlék a távoli múltból.

Mikor édesapám eltávozott közülünk, s itt hagyta hajléktalan földi létét „megörököltem” a mobiltelefonját. Nagyon nehezen dolgoztam fel a távozását. Valamiért mindig a táskámban volt a telefonja, pedig a hajléktalan lét miatt nem sok esély volt arra, hogy bárki is fel fogja hívni. Egy nap éppen egy spirituális barátomnál ültem, s beszélgettünk az elmúlásról. Feltett egy kérdést: „Elengedted a papádat?” A kérdés meglepett, hiszen sokat dolgoztam azon, hogy így legyen s meg voltam győződve, hogy jó úton járok a témában. Ekkor egy nagyon furcsa dolog történt velem. Miközben mondom a szavakat hallom, hogy valahol csörög egy telefon. Mivel a csengőhang nem az én telefonom hangja volt ezért én csak mondtam tovább. Az lett számomra furcsa, hogy a barátom nagy szemekkel néz rám. Ebben a pillanatban elcsuklott a hangom s remegő kézzel lenyúltam a táskámért. Csak remélni mertem, hogy nem az lesz, ami belém hasított érzésként. Benyúltam a táskámba és kivettem apu telefonját, mely hősiesen harsogta dallamát. Tétováztam, de felvettem. Meglepetésemre azonban nem szólt bele „senki”. Az érzés, hogy apu jelen van és így üzen nekem nem hagyott maga után kétséget. Fizikailag remegtem nem kaptam levegőt és zokogni kezdtem. A barátom, akinél voltam pont ilyen dolgokkal foglalkozott, s így a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodtam.

 Felismertem az isteni gondviselés szerető terelgetését és szeretetét.

Feltétel nélküli elfogadással hagytam a szerető isteni kezek simogatását, melybe egy édesapa érintés is megadatott. Akkor megtettem mindent, ami tőlem tellett elengedés és megbocsátás terén, s azzal a jó érzéssel tértem haza békés otthonomba, hogy mégis csak van valami odaát, létezik a lelkek közötti kommunikáció és megkaphatjuk azt a kegyelmet, mely lehetővé teszi, hogy eltávozott szerettünkkel közvetlenebb kapcsolatot is létesíthessünk. 

Eme tapasztalás 5 évvel ezelőtt történt s számomra feledésbe merült a mai napig. A rám tört emlékek szépséges súlya megtöltötte a körülöttem lévő teret. Először örültem, hiszen pont erre gondoltam, hogy anyu talán a lakásban lesz. Örültem, hogy ugyanaz a jel és eszköz láttatja a fizikai lényem számára a láthatatlant. Leültem, s gondoltam, na, akkor beszélgetek egyet anyuval, de pár perc múlva nem éreztem semmit, így folytattam a számlák rakosgatását. Gyorsan eltelt az idő, s nekem indulnom kellett. Végső hátizsákzárás, és ablakcsukás után készen álltam. Csak akkor még nem tudtam, hogy mire. Hirtelen, úgy ahogy voltam az ablak felé fordulva elkezdtem anyukámhoz beszélni. Tudattam vele, hogy nagyon szeretem. Kértem, hogy bocsásson meg magának és tudja, hogy én sem haragszom rá. Elmondtam neki, hogy keresse a fényt és a segítőket, és mihamarabb hagyja el a lakását, hiszen ez már nem az Ő otthona. Tudattam vele azt,(ha esetleg nem ismerte volna fel), hogy valójában Ő meghalt a földi világban s most egy másik helyen tartózkodik. Miközben a szavak elhagyták a számat megint jött egy gondolat, hogy ha tényleg az előbb Ő jelzett nekem, akkor ezt tegye meg még egyszer. Azonban megint nem ragadtam bele ebbe s mondtam tovább a szeretettel teli érzéseimet. Elhangzott az utolsó szó, s én éppen indulni akartam. 

Ekkor a legnagyobb megdöbbenésemre ismét megszólalt a telefon. 

Teljesen elgyengültem alig bírtam a telefonhoz lépni. Remegő kézzel felvettem a kagylót s nem tudom, hogy valójában mit is szerettem volna: hogy valaki megszólaljon, vagy csak a csendes jelenlét üzenetét kapjam meg. Miután nem szólt bele senki elsodortak az érzéseim. Zokogtam, s nem kaptam levegőt, mint ahogy azt már 5 évvel ezelőtt egyszer átéltem. Azonban ennek a mostaninak az intenzitása jóval erősebb volt. Zokogva és levegő után kapkodva hívtam fel a barátnőmet. Közben azt figyeltem, hogy miért is sírok, hiszen ez egy csodálatos áldás, ami velem/velünk történik, s ennek örülnöm kellene. Mégis emberként a bizonyosság súlya kibillentett az egyensúlyomból. Ráébredtem arra az igazságra, hogy igen, hiszek és hiszünk abban, hogy van másik oldal, és hogy nincs halál, de amikor ez tényként és tapasztalásként besétál az ajtónkon, akkor szembesülünk igazán hitünk erejével. Ha ezek után még maradt volna bennem egy morzsányi kételkedés is az égiek elrendezték, hogy az eltűnjön. Harmadszorra is megszólalt a telefon, de akkor már beleszólt egy női hang. Hivatalos ügyben telefonált, de én nem is hallottam azt, amit mond. Egy kérdés zakatolt bennem: vajon Ő telefonált az előbb is? A válasz így hangzott: 

„Én most telefonáltam először.”

A fentieket pedig az anyai nagyikám tapasztalása zárja, aki egy-két nappal ezelőtt szintén kapott egy „csendes” telefonhívást, melyet én csak utólag tudtam meg. A konzultáción pedig megérkezett hozzám a konkrét „anyuüzenet” is. Szerető szívvel gondolok rá, és mindent megteszek, hogy a kettőnk között a még lezáratlan dolgok mihamarabb rendeződjenek.

Drága Anyukám és Apukám!
A Mennyei Atya szeretetét kérem nektek.
Áldás kísérje utatokat!