Békésen
üldögéltem a buszon s azon tűnődtem, hogy vajon mit fog hozni ez a mai
konzultáció. Egy aranyos lánnyal dolgoztunk azon, hogy az éppen aktuális
blokkjaimat, és édesanyám közeli halálának elfogadásából származó feladataimat
mihamarabb ki illetve meg tudjam oldani. Terveim között szerepelt, hogy előtte
felugrok anyukám lakásába. A tűnődésem közepette megjelent egy gondolat, mely
azt sugallta, hogy mi van, ha anyu a "lakásban van". Amilyen gyorsan
jött a sugallat úgy el is tűnt. Nem foglalkoztam vele és nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget. Mire a lakásba értem el is felejtettem. Pakolásztam és
tovább rendeztem a földi dolgokat, hogy minél előbb túl legyek rajta.
Gondolataimat maximálisan ez kötötte le. Egyszer csak megszólalt a telefon. Egy
röpke pillanatra eltűnődtem, hogy ki is lehet, hiszen anyukámat nem igazán
szokták keresni, miután nagyon sokáig kórházban volt. Odamentem és felvettem,
de senki sem szólt bele. Visszaperdültem a dolgok szelektáláshoz mintha mi sem
történt volna.
S, ekkor belém hasított egy emlék a távoli múltból.
Mikor édesapám
eltávozott közülünk, s itt hagyta hajléktalan földi létét „megörököltem” a
mobiltelefonját. Nagyon nehezen dolgoztam fel a távozását. Valamiért mindig a
táskámban volt a telefonja, pedig a hajléktalan lét miatt nem sok esély volt
arra, hogy bárki is fel fogja hívni. Egy nap éppen
egy spirituális barátomnál ültem, s beszélgettünk az elmúlásról. Feltett egy
kérdést: „Elengedted a papádat?” A kérdés meglepett, hiszen sokat dolgoztam
azon, hogy így legyen s meg voltam győződve, hogy jó úton járok a témában. Ekkor egy nagyon
furcsa dolog történt velem. Miközben mondom a szavakat hallom, hogy valahol
csörög egy telefon. Mivel a csengőhang nem az én telefonom hangja volt ezért én
csak mondtam tovább. Az lett számomra furcsa, hogy a barátom nagy szemekkel néz
rám. Ebben a pillanatban elcsuklott a hangom s remegő kézzel lenyúltam a
táskámért. Csak remélni mertem, hogy nem az lesz, ami belém hasított érzésként. Benyúltam a
táskámba és kivettem apu telefonját, mely hősiesen harsogta dallamát.
Tétováztam, de felvettem. Meglepetésemre azonban nem szólt bele „senki”. Az
érzés, hogy apu jelen van és így üzen nekem nem hagyott maga után kétséget.
Fizikailag remegtem nem kaptam levegőt és zokogni kezdtem. A barátom, akinél
voltam pont ilyen dolgokkal foglalkozott, s így a megfelelő időben a megfelelő
helyen tartózkodtam.
Felismertem az isteni gondviselés szerető terelgetését és
szeretetét.
Feltétel nélküli
elfogadással hagytam a szerető isteni kezek simogatását, melybe egy édesapa
érintés is megadatott. Akkor megtettem mindent, ami tőlem tellett elengedés és
megbocsátás terén, s azzal a jó érzéssel tértem haza békés otthonomba, hogy
mégis csak van valami odaát, létezik a lelkek közötti kommunikáció és
megkaphatjuk azt a kegyelmet, mely lehetővé teszi, hogy eltávozott
szerettünkkel közvetlenebb kapcsolatot is létesíthessünk.
Eme tapasztalás 5
évvel ezelőtt történt s számomra feledésbe merült a mai napig. A rám tört
emlékek szépséges súlya megtöltötte a körülöttem lévő teret. Először örültem,
hiszen pont erre gondoltam, hogy anyu talán a lakásban lesz. Örültem, hogy
ugyanaz a jel és eszköz láttatja a fizikai lényem számára a láthatatlant.
Leültem, s gondoltam, na, akkor beszélgetek egyet anyuval, de pár perc múlva
nem éreztem semmit, így folytattam a számlák rakosgatását. Gyorsan eltelt az
idő, s nekem indulnom kellett. Végső hátizsákzárás, és ablakcsukás után készen
álltam. Csak akkor még nem tudtam, hogy mire. Hirtelen, úgy ahogy voltam az
ablak felé fordulva elkezdtem anyukámhoz beszélni. Tudattam vele, hogy nagyon
szeretem. Kértem, hogy bocsásson meg magának és tudja, hogy én sem haragszom
rá. Elmondtam neki, hogy keresse a fényt és a segítőket, és mihamarabb hagyja
el a lakását, hiszen ez már nem az Ő otthona. Tudattam vele azt,(ha esetleg nem
ismerte volna fel), hogy valójában Ő meghalt a földi világban s most egy másik
helyen tartózkodik. Miközben a szavak elhagyták a számat megint jött egy
gondolat, hogy ha tényleg az előbb Ő jelzett nekem, akkor ezt tegye meg még egyszer.
Azonban megint nem ragadtam bele ebbe s mondtam tovább a szeretettel teli
érzéseimet. Elhangzott az utolsó szó, s én éppen indulni akartam.
Ekkor a
legnagyobb megdöbbenésemre ismét megszólalt a telefon.
Teljesen elgyengültem
alig bírtam a telefonhoz lépni. Remegő kézzel felvettem a kagylót s nem tudom,
hogy valójában mit is szerettem volna: hogy valaki megszólaljon, vagy csak a
csendes jelenlét üzenetét kapjam meg. Miután nem szólt
bele senki elsodortak az érzéseim. Zokogtam, s nem kaptam levegőt, mint ahogy
azt már 5 évvel ezelőtt egyszer átéltem. Azonban ennek a mostaninak az
intenzitása jóval erősebb volt. Zokogva és levegő után kapkodva hívtam fel a
barátnőmet. Közben azt
figyeltem, hogy miért is sírok, hiszen ez egy csodálatos áldás, ami velem/velünk
történik, s ennek örülnöm kellene. Mégis emberként a bizonyosság súlya
kibillentett az egyensúlyomból. Ráébredtem arra az igazságra, hogy igen, hiszek
és hiszünk abban, hogy van másik oldal, és hogy nincs halál, de amikor ez
tényként és tapasztalásként besétál az ajtónkon, akkor szembesülünk igazán
hitünk erejével. Ha ezek után még
maradt volna bennem egy morzsányi kételkedés is az égiek elrendezték, hogy az
eltűnjön. Harmadszorra is megszólalt a telefon, de akkor már beleszólt egy női
hang. Hivatalos ügyben telefonált, de én nem is hallottam azt, amit mond. Egy
kérdés zakatolt bennem: vajon Ő telefonált az előbb is? A válasz így hangzott:
„Én most telefonáltam először.”
A fentieket
pedig az anyai nagyikám tapasztalása zárja, aki egy-két nappal ezelőtt szintén
kapott egy „csendes” telefonhívást, melyet én csak utólag tudtam meg. A
konzultáción pedig megérkezett hozzám a konkrét „anyuüzenet” is. Szerető
szívvel gondolok rá, és mindent megteszek, hogy a kettőnk között a még
lezáratlan dolgok mihamarabb rendeződjenek.
Drága Anyukám és Apukám!
A Mennyei Atya szeretetét kérem nektek.
Áldás kísérje utatokat!
